Közel Afrikához

1994 ​március végén, a müncheni Szabad Európa Rádiónál lévő állását elveszítve, úgy érezte Lángh Júlia, hogy 'jön a jel, a kacsintás, az Isten ujja', mikor azt olvasta egy francia lapban, hogy óvónőt keresnek egy évre Nigerbe, egy bozótfaluba. Nem ő lett volna, ha el nem fogadja az ajánlatot. Le is töltötte rendesen egy évét a bozótban, amiről ugyan kiderült, hogy korántsem bozót, de attól nem kevésbé igazi Afrika, félsivatag, homokszél fújta trópusi tájék. Az erről az évről beszámoló könyv páratlan a maga nemében: miben sem hasonlít a 'feleség voltam'.-féle beszámolókhoz (már csak azért sem, mert Lángh nem felségként, hanem teljesen egyedül ment Afrikába), de az egzotikus vidékeket bemutató útleírásokhoz sem. Nem, mert az írónő nem a tájat, nem az embereket, nem a politikai viszonyokat, nem az ősi (vagy éppen újonnan felvett) szokásokat, nem az étkezési, vallási, szexuális stb. furcsaságokat, különlegességeket kívánta megörökíteni, nem ismereteket kíván terjeszteni, hanem egész egyszerűen egy hasonlíthatatlan élményt kívánt visszaadni: azt és csak azt, ami őt érdekelte, mélyen egzisztenciálisan érintette, megfogta, vagy éppen megdöbbentette, megijesztette, degusztálta. Egy pillanatig sem kívánt szerepet játszani, magát adta, öntörvényűen, és azt írta le, amit ő kapott, és úgy, ahogy ő érezte-élte. Persze mérhetetlen mennyiségű 'érdekesség' is van a könyvben: a bozótfalubéli, kizárólag az ő számára készített illemhely részletes leírása éppúgy megtalálható, mint a soknejűség ember- és asszonyközelből való megfigyelésének eredményei, de nem ez a lényeg. A lényeg egy páratlan líraiságú önmegnyilatkozás, egy páratlan környezetben és környezetből. - Az útleírások kedvelői is örömüket találhatják a könyvben, de elsősorban az igazi irodalmat, a dokumentumokat kedvelőket fogja majd magával ragadni a mű.